Vágfalvi Simonnak hívnak. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba járok 10. osztályba. 2. osztályos koromban be szerettem volna iratkozni a kőszegi zeneiskolába. Édesanyám még az odavezető úton is mondogatta, hogy ne legyen-e inkább trombita, én azonban hajthatatlan voltam, így végül az ütő tagozatra iratkoztunk be, ahol Vörös Emil lett a tanárom. Szépen tudtunk előre haladni, és megtaláltuk a közös hullámhosszt Emil bácsival. Idővel Polnisch Andrással közös marimba darabokat kaptunk, melyeket több helyen is elő tudtunk adni. 7. osztályban döntöttem el, hogy Pannonhalmára szeretnék járni, így sokáig az Ataru szóba se jött, mivel ebből az iskolából csak havonta egyszer lehet hazajárni. Azonban az általános iskola után nyáron, Emil bácsi felhívta édesanyámat, hogy szükség lenne rám az Ataruban, így ősztől mehetek próbákra. Mikor ezt megtudtam repdestem az örömtől, azonban még mindig ott volt a kérdőjel, hogy mégis, hogy fog ez menni Pannonhalma mellett? Szerencsére azon év őszében újra betört a covid, így fél év online oktatásra került sor. Ez lehetőséget adott, hogy minden hétvégén elmenjek a próbákra és felzárkózzak a többiekhez. Végül az iskola melletti gyakorlás is megoldódott: a többiek felveszik a számokat videóra a próbateremben, amire én Pannonhalmán rá tudok gyakorolni.
Az Ataruban nekem a legnagyobb élmények a koncertek. Az az érzés mindent felülmúl, amikor az embert megtapsolják és felszabadultan tud játszani a közönség előtt. Na és persze a közösség. A próbákon mindig helye van a humornak és olyan embereket ismertem meg, akikkel a kapcsolat valószínűleg egy életre megmarad.
