2005-ben volt élményem először japán taiko ütőegyüttest hallani, mikor a Yamato Budapesten koncertezett. Igaz, hogy ekkor még édesanyám hasában voltam, de mivel hangerőben nem volt hiány, valószínűleg eljutott fülemig a ritmus.
Ezek után hosszú évek teltek el dobolás nélkül, nem számítva azokat az alkalmakat, amikor az öcséim fejét püföltem. Viszont állítólag már kisebb koromban is többször elkapott valami feeling, és könyörögtem a szüleimnek egy dobszerkóért.
2016-ban végre a helyemen, azaz egy dob mögött találtam magam, Vörös Emil gyermek taiko oktatásán. Öt év után nagy örömömre és meglepetésemre Emil – immár nem mint tanár, hanem mint az Ataru Taiko művészeti vezetője – megkérdezett, hogy lenne-e kedvem csatlakozni az együtteshez.
Ki találja ki, mit válaszoltam?